Nagyon nagy hatással lehet az ember életére az, hogy miként bántak vele az osztálytársai az általánosban… Én már elvégeztem az általános iskolát és most gimis vagyok, ezért is tudom megírni, hogyan is éltem meg az általános suli buktatóit.
Ebben az esetben is tudom, hogy nem én leszek az egyetlen, akivel ilyenek, vagy hasonló, netalántán rosszabb esetek is megtörténtek. Azért is gondoltam, hogy leírom ezt most mert tudniuk kell a tiniknek, akiket bántottak / bántanak, hogy nincsenek egyedül!  
Viszont akik a másik oldalon vannak és bántanak másokat, azok is végig gondolhatnák, hogy milyen hatással lehet az annak a bizonyos embernek az egész életére. Én például sokkal nehezebben tudok megnyílni más emberek irányába, vagy egy társaságban, de erről is mindjárt beszélni fogok.
De kezdjük az elején. Szóval én egy Kéttannyelvű suliba jártam, ahol enyhén szólva nem szerettek az osztálytársaim és napi szinten „szadiztak” , olyan apróságok miatt ,hogy például nem a legújabb és legmenőbb ruhákban illetve felszerelésekkel jártam. Illetve negyedik osztályban kiderült, hogy diszkalkulisás vagyok (nem ismerem fel a számokat, illetve az agyam valamiért nem tudja befogadni az ezekkel kapcsolatos információkat), innentől kezdve volt még plusz egy ok, ami miatt kilóghattam a sorból. A tanulmányi eredményeim nagyon nem voltak ekkor még jók, mert ameddig ez a diszkalkulia nem derült ki, nagyon sok energiát fektettünk bele, hogy megértsem a matekot és ezzel a többi tantárgyra nem jutott annyi figyelem, természetesen ezért le is maradtam csomó anyaggal, és innentől kezdve el tudjátok képzelni, mennyire megkeserítették az életemet… Voltam én minden: „analfabéta”, „te kis senki”, „soha nem leszel értelmes felnőtt”, „ nem érdemled meg, hogy szeressenek”, „nézz magadra, hogyan nézel ki? Nem elég ,hogy okos nem vagy, de még szép sem”, „ nem csodálom, hogy nincsenek barátaid”…
Azt hiszem ennyi példa elég is… durvábbakat nem szeretnék leírni.
Minden reggelem úgy kezdődött, hogy görcsölt a hasam és féltem bemenni a suliba… Az estéim úgy záródtak, hogy sírtam vagy remegtem és nagyon féltem.
Majdnem az egész általánost végig rettegtem, de hetedikben átmentem egy másik iskolába, ahol nagyon nehezen tudtam beilleszkedni, de sokkal másabb volt a környezet és az egész hangulat, persze itt is voltak versengések, de nem bántották egymást, és engem is nagyon próbáltak elfogadni és szóra bírni, Nagyon hálás vagyok nekik, mert annak ellenére hogy remegve mentem az első napomon, és alig mertem megszólalni, nagyon befogadóak voltak az új osztálytársaim és nagyon sokat segítettek abban, hogy felszabadultabban viselkedjek amikor bemegyek az iskolába.
Viszont ez az „élmény” amit a hetedik osztályig  kellett elviselnem, nagyon megpecsételte.
Ahogyan azt már fentebb említettem, nagyon nehezen tudok azóta is beilleszkedni és a beszélgetések is elég nehezen mennek számomra
Amikor valakivel találkoznom kell, mondjuk egy fiúval… van, hogy nem is merek elmenni mert attól félek mit fog majd rólam gondolni de ez nem csak a fiúkkal van így, hanem néha a barátaimmal is… nem egyszer volt olyan, hogy lemondtam egy találkozót, csak mert nem tudtam eldönteni, hogy most csak azért akarnak velem találkozni mert ki szeretnének nevetni? Vagy most komolyan keresik a társaságomat? Nagyon rossz szokásom ez, és próbálok rajta változtatni, már most is jobb a helyzet, mint például egy évvel ezelőtt, amikor mindenkinek azt mondtam, hogy „nem tudok jönni”, és sehova sem jártam el.
Még tudnék csomó mindent felsorolni, de ha esetleg valakit érdekelné, akkor csinálok ebből egy második részt is.
Szeretném, ha tudná mindenki, akit bántanak, hogy nincsen egyedül!
Aki pedig másokat bánt, szeretném, ha tudná, hogy tönkre is teheti az életüket… Mindenki gondolja végig mit mond a másiknak!

Ha van esetleg hasonló történetetek, örülnék, ha leírnátok, mert ezzel is segíthetünk egymásnak.

Sziasztok, én az Őszinte Tini voltam. Remélem tudtam segíteni az őszinteségemmel. Nemsokára újra jelentkezem.