Na hol is kezdjem az egészet? Mostanában nem vagyok annyira a toppon....és az igazat megvallva nem tudnék egy konkrét okot mondani, hogy miért is nem vagyok annyira a helyzet magaslatán. Van nagyon sok tényező ami kikészít, de ha néhányat fel kéne sorolnom, akkor tuti, hogy éles helyet foglalna el, az érettségi miatti félelem! Valami brutális módon parázom tőle, és tudjátok miért? Mert rettegek, hogy nem lesz tökéletes, igen tudom, hogy ez nagyon stréber gondolkodásnak hangzik. De ez az igazság, attól félek, hogy én nem tudok eleget, hogy nem elegendő az a tanulási mennyiség amit belefektettem a felkészülésbe, és nem tudom magamban legyűrni azt a gondolatot, hogy mi van ha nem jön össze, vagy nem olyanra sikerül mint amilyenre szeretném, természetesen kitűnő lenne a cél. Ami tisztában vagyok vele, hogy olyan irreális elképzelés mint hogy varázserőm legyen, de egyszerűen, csak akkor vesznek fel az egyetemre ahová minden álmom, hogy bejussak. Ha viszont nem leszek kitűnő, fennáll az a veszély, hogy nem kapok majd ösztöndíjat, és ezzel kb el is dőlt, hogy nem mehetek egyetemre. 

Természetesen nem ez az egyetlen dolog ami miatt olyan vagyok mostanában amilyen....Benne van az is, hogy túl sokszor agyalom túl a dolgokat az életemben, és a körülettem élő emberekkel való kapcsolatomat, ami hosszú távon nagyon nem egy gyümölcsöző tulajdonság, ha szépen szeretnénk mondani. Sok fontos ember van az életemben, és nem bánok velük mostanában úgy ahogyan megérdemelnék. Emiatt rettegek attól, hogy elveszítem őket. Tudom, erre most az gondoljátok, hogy akkor meg mégis miért nem változtatok a viselkedésem, és kapom már végre össze magamat? Őszintén megmondom erre a választ, azért mert nem megy és nem tudatosan csinálom, felismerem a problémát, de csak miután már megtörtént a “baj”. Azt érzem sokszor, hogy nem vagyok elég, vagy, hogy nem tudok eleget nyújtani az embereknek akiket szeretek. Változtatnom kéne, igen, ez a felismerés már bennem is felötlött, csak nem tudom, hogyan is kéne hozzákezdenem...Mégis, hogyan lehet jól csinálni ezeket? Sehogyan, mindig lesz hiba, mert olyan nincs hogy egy két hiba nem csúszik be egyszer kétszer, és ez az amit én nem tudok elfogadni, a hibák. Amikor hibázom, és rájövök akkor mindig olyan mintha összetört volna bennem valami.

“Mekkora hülyeségeket ír” gondolhatjátok most néhányan. Igen, lehet hogy igazatok van de én akkor is ez vagyok és ilyen. 

És akkor még nem is említettem az online oktatást amiben már egy éve benne vagyok megállás nélkül konkrétan. Őszintén? Hát persze hogy őszintén, hiszen  nem akarom a nevemet meghazudtolni. 

Szóval, vannak pillanatok, amikor utálom, sőt a többségében utálom, mert nagyon sok tanár nem tudja helyén kezelni a helyzetet és valami oknál fogva azt gondolják, hogy mivel mi diákok otthonról tanulunk, nincsen semmi más dolgunk és elhalmoznak annyi feladattal, hogy kb ki se látunk a teendők alól és még a fonalat is elveszítem.  Én az igazat megvallva nem tudom a másik oldalról ez, hogyan is nézhet ki, meg tudom, hogy a tanároknak sincsen könnyű dolguk. Meg ők sem szertik ezt az egész helyzetet. De szerintem meg lehetne tenni azt, hogy nem szívatnak minket orrba-szájba. Tisztelet persze a kivételnek, mert vannak kivételek. Azt is tudom, hogy vannak olyan diákok akik aztán elég rendesen próbára teszik a türelmüket, a tanároknak... nekem is van egy pár olyan osztálytársam akiket csak azért nem rúgtam még fel mert nem szabat az emberekkel érintkezni és meg kell tartani a másfél méter távolságot. Én nem szeretném a tanárokat kritizálni, mert ez a helyzet mindenkinek nagyon nehéz, csak elmondtam milyen egy diák szemszögéből ez az egész. 

Nagyon sokan vannak akik rosszul viselik ezt a bezártságot, én szerintem elég jól bírom szerintem, de beletartozik az igazságba, hogy én amúgy sem annyira szeretek az emberek között lenni, vagyis a sok ember között, mert veszélyezve érzem magam. Én nem az a fajta ember vagyok aki ezek előtt a korlátozások előtt mindenfelé eljárt bulizni, meg nagy társasági életet élt. Nem én a másik véglet vagyok, aki ha egy ember megkérdezi van e kedve elmenni valahová, akkor megkérdeztem anyukámat, hogy ugye NEM mehetek el? Mert semmi kedvem nem volt másokkal bájcsevegést folytatni, és az igazat megvallva nem is találtam meg soha igazán a közös hangot a saját korosztályommal, mert én sokkal szívesebben beszélgetek órákat egy jó kis könyvről vagy a történelemről. Persze tudok néha csajos is lenni, meg olyan témákat boncolgatni, hogy milyenruhát szeretnék venni, de annyira azért nem hoz lázba ez és az ehhez hasonló téma. Na szóval igen, nem szenvedek annyira amiatt, hogy nem mehetek sehova bulizni. De azért érzem én is, hogy mostmár sok ez az itthon lét. Teljesen felborultak a napjaim, és csomószor a motivációmat is elvesztettem. 

Azt hiszem itt le is zárom ezt a kis eszmefuttatást, és hamarosan jövök szerintem a következő kirohanásaimmal. Addig is meg jó olvasgatást. :D

Sziasztok, én az Őszinte Tini voltam.