Már volt „szerencsém” találkozni ilyen gyermekekkel, és valahol sajnálom őket.
Nem biztos, hogy jó lesz nekik a jövőben az, hogy most mindent elintéznek nekik a szüleik. Így semmiért nem kell megküzdeniük… ami majd a későbbiekben elég nagy problémákat okozhat, mert nem biztos, hogy majd egyedül is megtudják oldani a problémáikat, vagy hogy majd rendesen talpra tudnak állni a nagyvilágban, ha nem lesz „hátulról” támogatása.
Meg sokszor ezek a gyerekek nem is ismerik azt a szót, hogy „osztozkodás”…de szerencsére ez nem minden esetben igaz.
Van olyan ismerősöm, akit viszont nem mondanék teljesen elkényeztetettnek, de valahol mégis… ugyanis ő például amit csak kiejt a száján majd nem mindig megkapja, de neki azért „meg kell dolgoznia érte” (ami abból áll, hogy elsőre azt mondják neki, hogy „nem” -ő erre levág egy elég intenzív hisztériát, amit követően megkapja, amit szeretett volna, mert a szülők nem szeretnék ha a gyerek megharagudna rájuk.)
De van egy másik barátom aki , úgy beszél a szüleivel mintha nem is ő lenne a gyerek, és nagyon szemtelen (vagyis én nem engedném meg magamnak, hogy így beszéljek a szüleimmel)
Csak a szülőket nem tudom megérteni… mert nem hiszem el, hogy nem jut eszébe egyszer sem, hogy amikor felnőtt lesz a gyereke akkor nagyon sok pofont kapni az élettől az ilyen stílusáért illetve a nulla tapasztalatok miatt…. Persze nekem, könnyű beszélnem mert nem nevelek gyereket, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz s sohasem lehet tökéletesen csinálni… efelől kétségem sincs.
Valakinek még van hasonló tapasztalata?

Sziasztok én az Őszinte Tini voltam. Nem sokára jelentkezem egy újabb témával.