Ez egy igen egyszerű kérdés, egy eléggé bonyolult válasszal. A legtöbben ugyebár erre rávágnák, hogy „IGEN”. Ez lenne a normális, de én mégis inkább azt válaszolom, hogy „Végülis vannak, de ez bonyolult…”
Szóval amiért ez az egyszerű kis válasz ilyen egészen bonyolult lesz, annak az oka az, hogy mondhatni, most kezdtem el végre olyan emberekkel körül venni magam, akikre tényleg azt mondhatom, hogy a „barátaim”.
Én ugyanis, lassan három éve, teljesen ellöktem magamtól mindenkit… És mondhatjuk azt is, hogy barátok nélkül maradtam teljesen. Ennek volt egy oka, amit most még nem tudok leírni úgy, hogy tudom, ezt mások is elolvassák. De ha őszinte akarok lenni akkor még magamnak is nagyon nehezen tudnám leírni. Természetesen azért majd megpróbálok erről is írni…később.
Na de kanyarodjunk vissza az eredeti témához. Igen, nagyon sok embert eltaszítottam magamtól, voltak közöttük olyanok, akiket nem bántam meg, voltak, akiket akkor éppen nem bántam, de a későbbiekben rájöttem, hogy nem kellett volna. De olyanok is voltak, akiket nem akartam, hogy eltávolodjanak, de valahogyan mégis sikerült, akkor még nem tudtam az okát, hogy mi olyat cselekedtem… de azóta rájöttem.
Aztán egy olyan fél éve elkezdtem egy kicsit összeszedni magamat, ami egy nagyon hosszú folyamat volt, hogy egyáltalán idáig eljussunk. Nekem, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az anyukám lett az, akivel mindent meg tudtam beszélni, és még most sincs olyan amit ne tudnánk megdumálni.
Most már újra elkezdtem barátkozni, de ez nem teljesen az én érdemem, mert nagyon sokat segítettek nekem az edzőtársaim, az edzőim illetve az osztálytársami (az osztálytársaim annak ellenére, hogy mi történt elkezdtek újra nyitni felém). De a legtöbbet az anyukám segített még így is.
Szóval az egészet átgondolva, az lenne a válaszom, hogy „Szerencsére már vannak!”
Ha esetleg valaki magára ismer még ezzel kapcsolatban akkor ne féljen, nincs egyedűl.

Sziasztok, én az Őszinte Tini voltam. Nem is olyan sokára megint jövök egy storyval.