Mostanában elgondolkodtam azon, hogy lehet kéne egy elég erős név váltás…
Hiszen hamarosan 20 éves leszek és nem maradhatok mindig tini, elvégre, ha nagyon szigorúan vesszük már most sem vagyok az, ez a gondolat egy cseppet aggaszt és most kezdek rádöbbenni és meg is tapasztalni, hogy közel sem vagyok már tinédzser, csomó minden szakadt egyszerre a nyakamba, és tudom, hogy ezeket már egyedül kell megoldanom.
Sok olyan dolog van, amit meg is szeretnék valósítani, például el szeretnék lassan költözni, és ahhoz ugye el kell kezdeni dolgozni, amit szintén nagyon szeretnék, de a munkakeresés nem egy olyan egyszerű dolog. Egyetemre is szeretnék menni, ami megint csak egy nem egyszerű kérdés. Főleg az én esetemben…
Az érettségi miatti stressz végre lehullott a vállamról, azzal már nem kell foglalkoznom, de én azt gondoltam, ha annak vége, végre fellélegezhetek majd…Háát ez nagyon nem így történt, ha nagyon pontosan akarok fogalmazni, mióta végeztem az érettségivel csak több mindenen kell stresszelnem és állandóan van valami megoldandó probléma. Nem panaszkodom ugyan, mert szeretem az új kihívásokat na de azért NA… :D
Olyan érdekes, hogy amikor még kicsik vagyunk, arról álmodozunk mennyire jó a felnőtteknek és, állunk a méreteinkre szabott játékkonyhánkban, azon morfondírozva, miért telik ilyen lassan az idő, és hogy miért nem vagyunk még felnőttek. Nem akarjuk elhinni a már akkor „óriásoknak” (azaz felnőtteknek) hogy márpedig ki kell élvezni a gyermekkorunkat, és addig kell gyereknek maradni ameddig csak adott a lehetőség. Arra gondolunk, hogy de mi lehet olyan nehéz az életben, és miért is ne akarnánk olyan szép magasak és önállóak lenni, saját munkával, házikóval, egy szép családdal, és sok háziálattal…Igen, akkor még nem hisszük el a már tapasztaltak szavait, amint arra intenek, élvezzünk minden pillanatot a gyerekkorban. Aztán egyszer csak elrepülnek az évek a fejünk fölött, egymás után érnek minket a különféle külső ingerek, és szépen lassan rádöbbenünk, mennyire igényelnénk azt a délutáni szunyókákat az óvodában, meg a kis kék konyhánkat a beletartozó műanyag élelmiszerekkel… De az idő nem jön vissza, és már elhisszük azt a sok „Ne akarj felnőtt lenni” kijelentést, és azon kapjuk magunkat, hogy ugyanezeket ismételjük el a kistestvérünknek, aki vágyakozik a felnőtt élet után. Persze ennek az időszaknak is megvannak a maga csodás dolgai és pillanatai. Hiszen elkezdünk belevágni az életbe, mi kezdjük el a saját kis jövőbeli terveinket felépíteni, és a sok kudarc mellett, ott vannak azok a bizonyos sikerek is, amiket a bukásainknak hála sokkal jobban tudunk értékelni. A hibáinkból előbb vagy utóbb tanulunk is csak hát persze előbb rá kell, hogy jöjjünk „hibásak vagyunk”, bizony „nem vagyunk hibátlanok” és butaságokat, meggondolatlan dolgokat is elkövetünk az életben, ami egyszer így, másszor pedig amúgy koppan a fejünkön a végén.
Szóval, igen, a lényeg az mindig ugyanaz, meg kell élni a pillanatokat és élvezni kell a jót, a rosszat pedig vagy meg kell oldani, vagy el kell végre engedni. Már majdnem csak egy hét van hátra ebből a „pihenő” módból, aztán majdnem minden kezdődik ellőről, megyek egyetemre…elviekben…ez majd hamarosan kiderül, hogy valóban így lesz-e, bár nagyon remélem mehetek. Hazudnék, ha azt mondanám nem izgulok, nagyon is izgulok, készen állok én arra hogy Egyetemista legyek? Eléggé intelligens vagyok ahhoz, hogy ennyi szorgalmas és művelt emberrel járjak egy iskolába? Nagyon remélem, hogy igen, nem szeretnék csalódást okozni, se magamnak se az engem körbevevő szeretteimnek.
Egy szónak is száz a vége, a lényeg, hogy én már nem vagyok Tini, bár lehet úgy viselkedem, de nem vagyok már az, viszont nem fogok nevet változtatni egyelőre. Maradok én csak az a szemtelen kis „Őszinte Tini” �

Sziasztok, én az Őszinte Tini voltam. Hamarosan ismételten jelentkezem egy jó kis eszmefuttatással.